random reggeli
számlanyitás

Simon Bálint

2021-01-14

Mítoszrombolók - 1. rész: Európa hanyatlása

Legalább száz éve közhely, hogy hanyatlik Európa, ötven éve, hogy válságban van az amerikai álom, húsz éve pedig, hogy Kína lesz a világ következő szuperhatalma. Ezeket a frázisokat hallhatjuk nap mint nap a TV csatornák éjszakai beszélgetős műsoraiban, és olvashatjuk őket magasan értékelt tudományos munkákban ugyanúgy, ahogyan a Facebook kommentfalain.

Legalább száz éve közhely, hogy hanyatlik Európa, ötven éve, hogy válságban van az amerikai álom, húsz éve pedig, hogy Kína lesz a világ következő szuperhatalma. Ezeket a frázisokat hallhatjuk nap mint nap a TV csatornák éjszakai beszélgetős műsoraiban, és olvashatjuk őket magasan értékelt tudományos munkákban ugyanúgy, ahogyan a Facebook kommentfalain. Még a stílus, a megfogalmazás módja sem különbözik úgy igazán. Az embereket kortól, nemtől, rangtól, vagyoni helyzettől, nemzetiségtől vagy iskolázottságtól függetlenül érdekli, hogy merre tart a világ, és készségesen formálnak véleményt róla. Cikksorozatunkban alaposan meg fogjuk vizsgálni, mennyire állnak biztos lábakon ezek a gyakran ismételt közhelyek, mennyire alkalmasak arra, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőlük az emberiség, és annak részeként a saját jövőnkre vonatkozólag.

 

A szakértők éleslátása

A második világháború utáni világrendet két szuperhatalomnak, az Amerikai Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak a hegemóniáért folyó versengése határozták meg. A háborút lezáró békeszerződések aláírásakor mindkét szuperhatalom rendkívül komoly védelmi képességekkel rendelkezett, azonban a katonai értelemben is óriási Szovjetunió szerény gazdasági teljesítménye eltörpült az USA kolosszális gazdasági ereje mellett.

A Groningeni Egyetem által végzett történelmi gazdaságstatisztikai kutatás, a Maddison Projekt szerint a második világháború előtti utolsó békeévben, 1938-ban a Szovjetunió egy főre jutó hazai összterméke mindössze 2150 USD volt, ez az érték pedig 1946-ra, a háború utáni első békeévre 1913 USD/fő-re zsugorodott 1990-es nemzetközi dollárértéken számolva.[1] A jelentős, több mint 11%-os visszaesés oka, hogy a második világháború kimenetele katonai értelemben a Szovjetunió területén dőlt el, korábban soha nem látott pusztításokat hagyva maga után: az egy főre jutó GDP visszaesésének mértéke különösen sokkoló, hogyha figyelembe vesszük, hogy a későbbi keleti blokk vezető országa az 1940-es népességének 13,7%-át, közel 26,6 millió főt veszített el a háború következtében. Ezzel szemben – továbbra is 1990. évi nemzetközi dollárértéken számolva – az egy főre jutó amerikai nemzeti össztermék az 1938-as 6126 USD-ról 1946-ra 9197 USD-ra lőtt ki, ami egy több mint 50%-os növekedés. Innen ered az amerikai néplélekben a mai napig intenzíven élő hiedelem, hogy a háború jót tesz a gazdaságnak. Az állítás valóban igaz, amennyiben a háború nem a Te országod területén zajlik, és az országod vezetése katonailag csak akkor avatkozik be, amikorra a harcok kimenetele stratégiai szempontból már lényegében eldőlt – minden más esetben azonban a háború nem tesz jót a hadviselő felek gazdaságának. És akkor még nem is esett szó a humanitárius szempontokról.

1951-re a hadigazdaság békegazdaságra való átállásával, és az európai újjáépítés beindulásával az USA egy főre jutó GDP-je 10116 dollárra emelkedett, míg a Szovjetunióban ez az érték 2806 USD/főn konszolidálódott. És a hidegháború úgy igazából csak ezen a ponton kezdett beindulni, miután a két győztes szuperhatalom berendezkedett a közvetlenül vagy közvetett módon az irányítása alá került új területeken, majd a vezetőik eldurrogtattak néhány egymást ideológiai alapon elítélő, ellenséges doktrínát. Mindkét szuperhatalom az új világrend letéteményesének kiáltotta ki magát, és aktív beavatkozásba kezdett a gazdasági és politikai érdekszférájába tartozó országok belpolitikájában, az élet pedig ment tovább, hol ilyen, hol pedig olyan körülmények között.

1951-ben mindkét szuperhatalom rendelkezett atombombával, mindketten hatalmas kiterjedésű gazdasági és politikai érdekszféra vezető hatalmai voltak, terveket szőttek a világűr meghódítására, és meg voltak győződve arról, hogy egymás esküdt ellenségei. A különbség a két fél között azonban mégis hatalmas volt: ha az egy főre jutó GDP-t vesszük alapul, akkor az Amerikai Egyesült Államokban egy átlagpolgár több mint három és félszer jobban élt, mint a Szovjetunióban. A két ország között húzódó hatalmas gazdasági szakadék ellenére a politikai tanácsadók még jó harminc évvel később is úgy gondolták, és a beszélő fejek is ezt a véleményt képviselték a nyilvánosságban, hogy a hidegháború még akár száz-százötven évig eltarthat, pedig az átlagos amerikai és átlagos szovjet életszínvonala között arányaiban 1985-ben is hasonló nagyságrendű különbség volt – igaz, ekkorra a szovjeteknek már némiképp több nukleáris fegyverük lett. Aztán hirtelen elindult a változás szele, és néhány évvel később előbb a teljes szovjet érdekszféra, majd maga a Szovjetunió is kártyavárként omlott össze. Aki csak a politikai tanácsadókra és a beszélő fejekre hallgatott, valószínűleg maga is úgy gondolta, hogy csoda történt.

 

 

Forrás: Maddison Project Database 2018

Víziók Európa jövőjéről

A cikk bevezető részében arra kívántam rávilágítani, hogy a közhelyek – legyenek bármilyen széles körben is elterjedtek, és hagyják rajta a nyomukat a korszellemen bármennyire intenzíven – nem mindig jelzik jól előre, hogy milyen irányba halad a világ. De mi a helyzet egy olyan közhellyel, amely már közel száz éve velünk van, és amelyre kis túlzással azt mondhatjuk, hogy könyvtárnyi irodalommal rendelkezik?

Oswald Spengler német történelemfilozófus 1918-ban adta ki főművének, A Nyugat alkonyának első részét, amelyet 1922-ben követett a második kötet is. A közel ezerötszáz oldalnyi történetfilozófia esszenciáját a következő mondatba próbálom belesűríteni: a világ kultúrkörökre osztható föl, ezeknek a kultúrköröknek pedig ugyanolyan éllettartamuk van, akár az embereknek mint biológiai létezőknek, a kultúrkörök pedig az időben párhuzamosan eltolt síkokon, egymásra legfeljebb látszólagos hatásokat gyakorolva léteznek. Spengler levonta a konzekvenciát, hogy az általa faustinak nevezett nyugati kultúrkör a saját korára már az érett fázisába lépett, így nincsen más hátra, minthogy megkezdődjék a törvényszerű hanyatlása. A német professzor legfeljebb az európai kultúra amerikai vadhajtásának hajlandó némi esélyt adni, de annak is csak akkor, hogyha majd valamikor a távoli 2000-es évek környékén egy sikeres üzletember kerül az USA elnöki székébe, aki felrúgja majd az addigi amerikai politikai hagyományokat, és populista alapokon kialakít egy új alkotmányos berendezkedést.

Vele szemben kortársa, a spanyol filozófus és esszéista José Ortega y Gasset a könyv formájában 1930-ban kiadott legismertebb munkájában, A tömegek lázadásában úgy érvelt, hogy Európa – legalábbis annak boldogabbik fele – már középtávon az egységesülés irányába halad. Ortega szerint ez az egységesülés létre fog hozni egy olyan nagy, közös piacot, ami elejét fogja venni az európai nemzetállamok egymás ellen folytatott háborúinak, hiszen a háború célja nem lehet más a civilizált nemzetek korában, mint a piacszerzés. Hogyha pedig létrejön ez a nagy, közös európai piac, az európai innováció – amely Ortega szerint a saját korában sokkal inkább meghatározó, mint az amerikai – ugyanolyan feltételek mellett tud majd versenyezni, mint a tengerentúlon, és Európa meg tudja tartani szerepét a világgazdaság legalább egyik centrumaként.

Sem Spengler, sem Ortega mellett nem kívánok lándzsát törni, hiszen abban mindannyian egyetérthetünk, hogy saját korukat megelőzve, rengeteg társadalmi és gazdasági folyamatot láttak előre. Spenglernek igaza lett abban, hogy Európa politikai értelemben vett jelentősége történelmi léptékkel mérve rendkívül gyorsan szorult vissza: míg az első világháború előtt, 1907-ben a világ össznépességének 43,8%-a élt valamelyik európai állam területének fennhatósága alatt,[2] addig a gyarmatbirodalmak megszűnésével napjainkra ez az arány mindössze 7%-ra zsugorodott.[3] Ortega korát megelőző éleslátással jósolta meg az Európai Unió létrejöttét és az integráció mélyülését, kiemelve a folyamatban az ún. magállamok szerepét és felelősségét. A kettőjük közötti választás sokkal inkább ízlésbeli kérdés, mintsem munkásságuk objektív, szakmai szempontok mentén történő összemérésén alapuló ítélet: ma úgy mondanánk, hogy Spengler egy vérbeli populista volt, aki hitt a felülről érkező, autoriter megoldásokban és kiemelt jelentőséget tulajdonított a túlzott leegyszerűsítéseken alapuló nagy narratíváknak, Ortega pedig egy ábrándos liberális demokrata volt, aki ragaszkodott az alulról induló, organikus, a társadalmi párbeszéden alapuló fejlődéshez, és talán túlzottan nagyvonalúan állt a társadalmi ellentétek megoldásának módszertanához.

 

Az európai projekt köszöni szépen, de összességében jól van

Az európai integráció eredményeit némiképp beárnyékolják a 2015. évi migrációs válság elégtelen kezelése következtében megerősödő jobboldali populista kritikák és az Egyesült Királyság polgárainak 2016-os döntése országuknak az Unióból való kilépéséről, azonban érdemes mindkét fejleményt a megfelelő helyiértéken kezelni. Az EU-szkeptikus véleményeket képviselő jobboldali populista pártok a 2019. évi európai parlamenti választásokon összességében csúnyán leszerepeltek, a jobbszélre kacsintgató fősodorbeli politikai erők pedig villámgyorsan átalakították a retorikájukat az újrarendeződött erőviszonyok mentén.

A Brexit esetében személyes meggyőződésem, hogy hosszabb távon a britek kilépésével az európai integráció sokkal inkább nyert, mintsem veszített volna: dicsőségesebb napokat is megélt történelme során – a katonai szövetségeket leszámítva – a szigetország mindig csak azért csatlakozott bármilyen gazdasági vagy politikai integrációhoz, hogy hátráltassa a többiek együttműködését. A britek magatartását az európai integrációval kapcsolatban szókimondóan fogalmazza meg az 1980 és 1982 között futott angol televíziós politikai szatírasorozat, a Yes Minister, és ezt a hozzáállást látta nagyon élesen a modern Európa egyik alapító atyja, Charles de Gaulle, amikor az általa vezetett ötödik Francia Köztársaság kétszer is blokkolta a britek belépési kísérletét. Úgy tűnik tehát, hogyha az Egyesült Királyság nem is, de az Európai Unió hosszabb távon velünk marad, és az integráció mélyülése is halad tovább a kijelölt mederben.

A kérdés nem az integráció iránya, hanem az integráció sebessége. A modern Európa alapító atyái az integrációt egy egyenes vonalú, gyors ütemű menetként képzelték el, amely determinisztikusan az egység irányába halad, mindenféle különösebb akadály nélkül. A valóságban azonban az integrációnak egyre komolyabb, és egyre szilárdabb akadályokat kell legyőznie.

Véleményem szerint egy szövetségi államnak három feltétele van: a közös pénznem, a közös külpolitika és a közös hadsereg. Az Európai Unió jelenlegi állapotában mint államok szövetsége rendelkezik közös pénznemmel, amely létrejötte óta meglehetősen gyors ütemben szorítja ki a nemzeti valutákat, és egyre markánsabban jelenik meg a közös külpolitika is, ami a tagállamok külügyi álláspontjának koordinációját követeli meg a fontosabb külpolitikai kérdésekben. A közös hadsereg a migrációs válság következtében került fel újra az Unió politikai napirendjére, és bár még csak körvonalazódik ebben a tekintetben az együttműködés, soha korábban nem látott támogatottsága van a tagállamok körében egy ilyen haderőnek. Mindezek mellett a közös hadsereg kialakítása egy nagyon lassú folyamat: a szövetségi állam attribútumai közül ebben jelenik meg leginkább a tagállamok közösen gyakorolt szuverenitása, és mivel emberéletekről és erőszakról van szó, a kormányok és a fejlett társadalmak ebben a kérdésben a leginkább érzékenyek. Óriási eredmény az európai integráció szempontjából, hogy az utóbbi években ha lassan is, de biztosan elindult az együttműködés ebben a dimenzióban.

Amire nincsen szükség egy szövetségi államhoz – és előre is elnézést kérek minden jóérzésű populistától – az a nagybetűs Nép. Az európai történelem során minden nemzeti egységtörekvés jövője füstös hátsó szobákban dőlt el, ahol karrierpolitikusok megannyi gazdasági racionalitás által vezérelve eldöntötték, hogy szükség van egységes Németországra, Olaszországra, vagy az államalkotó nemzetek elitjeinek kiegyezésével az Osztrák-Magyar Monarchiára. Otto von Bismarck, Camillo di Cavour és kehidai Deák Ferenc sokkalta inkább egy gazdasági, mintsem egy nemzeti programot képviseltek, még ha a kor propagandistái rendkívüli erőforrásokat fektettek is abba, hogy az egységtörekvéseket és a kiegyezést nemzeti színben tüntessék föl. Joschka Fischer korábbi zöldpárti német külügyminiszter nagyot tévedett, amikor a berlini Humboldt Egyetemen tartott elhíresült beszédében az integráció további mélyülésének a legkomolyabb akadályaként az egységes európai démosz hiányát jelölte meg. Ahhoz, hogy egy egységes európai szövetségi állam létrejöjjön, bőven elégséges feltétel a tagállami elitek egyetértése és támogatása. Mi napjainkban a legnagyobb akadálya egy ilyen megegyezésnek?

 

A két Európa

1938-ban, a második világháború előtti utolsó békeévben Ausztria egy főre jutó éves GDP-je 3559, Csehszlovákiáé kb. 3009, Magyarországé pedig 2655 USD volt, 1990. évi nemzetközi dollárértéken számolva. Mivel néhány évvel korábban az országok területe egy egységes államalakulathoz, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, ezért az összehasonlítás jó alapját képezhetik. 1990-re Ausztria egy főre jutó GDP-je 16895 USD-ra változott vásárlóértéken, Csehszlovákiáé ezzel szemben csak 8513 USD-ra, Magyarországé pedig mindössze 6459 USD-ra nőtt több mint ötven év alatt. Hogyan lehetséges, hogy mindössze egy emberöltő alatt Ausztria Magyarországnál több mint két és félszer gazdagabb ország lett, amikor az időszak kezdetén még csak 25% volt kettőjük között a különbség?

A választ a szocializmus szovjet típusú és a kelet-közép-európai országok többségére oktrojált modelljének a kudarcában érdemes keresni. Míg Ausztria területét 1955-ben hagyta el az utolsó megszálló szovjet katona, addig Magyarország esetében erre egészen 1991-ig kellett várni. Ausztria demokratikus és kapitalista fejlődése biztosított volt a hidegháború legnagyobb része alatt, ezzel szemben Magyarország egészen a két ország között húzódó vasfüggöny leomlásáig egy kommunista diktatúraként működött. Történelmi léptékben a közel 45 év kommunista diktatúra nagyobb gazdasági károkat okozott Magyarországnak, mint a tatárjárás, a törökvész, a két világháború és – urambocsá! –   Trianon együttvéve.

Mivel a nyugat-európai országok vezetői hallgattak a politikai tanácsadókra és a beszélő fejekre, a legtöbbjük csodálattal tekintett a 1989/1990 történéseire. Németország ebből az ámulatból felocsúdva nagyot ment: a keleti tartományok bekebelezésével a Rajna felső folyásától az Oderáig és a Neisséig újra megvalósult a német egység, majd pedig a német ipari és pénzügyi gépezet gőzerővel állt neki, hogy kiépítse gazdasági hátországát a kommunista diktatúrák alól felszabaduló kelet-közép-európai országokban, ahol meglehetősen gyerekcipőben járt még a piaci kultúra. A franciák csak toporzékolni tudtak irigységükben, hogy az ekkor már baráttá vált keleti szomszédjuk talán először a történelme során mennyire az előnyére tudja fordítani a saját geopolitikai helyzetét, azonban a kezdeti duzzogás és néhány odaszúrás után, ha lassan is, de kezdték elfogadni a realitást, hogy Bonn helyett újra Berlinnel kell tárgyalni. Az újjáegyesült Németország értelemszerűen szerette volna a keleti gazdasági érdekszféráját az európai integrációban tudni, a felszabadult kelet-közép-európai országok politikusai pedig csak úgy tülekedtek az EU kapujában, hiszen otthon a választóik számára a majdani EU tagság egyet jelentett a várva várt nyugati életszínvonal elérésével. Az ekkor még EU tag britek ravaszan figyelték a szigetükről a fejleményeket, majd rövid kivárás után ők is úgy döntöttek, hogy támogatni fogják az integráció keleti bővítését. Britannia ugyanis látta a piaci lehetőségeket és az olcsó munkaerőt a számára már egyértelműen Kelet-Európának számító térségben, ráadásul arra számított, hogy a gazdaságilag jóval fejletlenebb keleti tagjelöltek integrációja hosszú időre le fogja kötni az EU energiáit, és el fogja lehetetleníteni az integráció mélyítését – ezt pedig a britek nagyon szerették volna.

Ha egyvalamiben igen, ebben a briteknek tényleg igazuk lett. A kelet-közép-európai tagjelölt országok hosszas előcsatlakozási tárgyalások után végül három etappban csatlakoztak az Európai Unióhoz: 2004-ben lépett be Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia, 2007-ben Románia és Bulgária, 2013-ban pedig Horvátország.  A Maddison Projekt adatai alapján számolva 2010-ben a keleti bővítés előtti, régi tagállamokban átlagosan 23789 USD volt az egy főre jutó, vásárlóerőértéken számított bruttó hazai össztermék, míg a 2013-ig csatlakozott új, keleti tagállamokban ez az érték csak 11636 USD/fő volt, továbbra is 1990-es nemzetközi dollárértéken számítva. 2010-ig az újonnan csatlakozó, keleti tagállamok közül egyedül Észtország és Szlovénia tudták elérni a rendszerváltáskori (!) osztrák életszínvonalat, Horvátország, Bulgária, Magyarország és Románia azonban még a lélektani 10000 USD/fő értéket sem tudták elérni.

 

 

Forrás: Maddison Project Database 2018

Konvergencia – a jövő nagy kérdése

Görögország, Spanyolország és Portugália az 1980-as években történő felvételét megelőzően nem sokkal még keményvonalas jobboldali diktatúrák voltak. Az, hogy ezeknek az országoknak a diktatórikus múltjáról napjainkban szinte alig esik szó, jól mutatja a déli bővítés sikerét a keletivel szemben: több mint 30 évvel a vasfüggöny leomlása után még mindig téma a keleti tagállamok kommunista múltja. A nyugati és a keleti tagállamok között húzódó óriási jóléti szakadék miatt semmi meglepő nincs abban, hogy a keleti tagállamok társadalmai időről időre szkeptikusak az európai projekttel szemben, és hogy a térségben a szavazóbázisuktól függő politikusok a kívánatosnál több kiszólást, és gyakran annál konfrontatívabb narratívát engednek meg maguknak a fősodorbeli uniós politikával kapcsolatban. A keleti tagállamok lakosságának jelentős része iszonyat frusztrált, mert az Unióhoz való csatlakozás nem hozta el a várva várt nyugati életszínvonalat.

Hogyha összegeznünk kell a jelenkori Európa helyzetét, semmiképpen sem állítanám, hogy a kontinens hanyatlik, amit napjainkban látunk az sokkal inkább a keretek újradefiniálása, és világviszonylatban egy fejlett, jelentős vásárlóerővel rendelkező, a gyakorlatban is egységes piac megteremtése. Ennélfogva úgy gondolom, hogy a „hanyatlik Európa” mítoszt érdemes kritikával kezelnünk. Ugyanakkor napjainkban az európai egységprogramra leselkedő legnagyobb veszélyt a nyugati és a keleti tagállamok között feszülő, szűkülni nem akaró jóléti szakadék jelenti, éppen ezért ezen a szakadékon érdemes lesz rajtatartanunk a szemünket. Ha a szakadék túl szélesre nyílik, és a keleti tagállamok népessége kiábrándul az európai egységprogramból, az már az integráció jövőjét komolyan veszélyeztetheti. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az Európai Unió vezetőinek számára prioritást kell, hogy jelentsen a keleti kérdés megoldása, hiszen jelenleg ennek az esetleges megoldatlansága jelenti a legnagyobb veszélyt az európai projektre, melynek sikere gazdasági racionalitás, mindannyiuk jól felfogott politikai érdeke. Ha egy nap sikerül betemetnünk ezt a szakadékot, a legnagyobb akadály elhárul azelől, hogy Angela Merkel, Emmanuel Macron, Jarosław Kaczyński és Orbán Viktor – vagy a posztjukon őket követők – elégedetten koccintsanak Európa jövőjére egy füstös hátsó szobában.

 

[1] A nemzetközi dollár, vagy a fogalom megalkotóinak vezetéknevei után Geary-Khamis dollár (GK$) egy olyan hipotetikus pénzmennyiség, amelynek a vásárlóereje megegyezik 1 amerikai dolláréval az Amerikai Egyesült Államok területén egy meghatározott időpontban.

[2] Ide nem értve az Orosz és az Oszmán Birodalmat.

[3] Ide nem értve Törökországot, valamint a balti államokat és Moldovát leszámítva a Szovjetunió utódállamait.

 

 

 

Források:

1.      Allen, S.; Lotterby, S.; Whitmore, P. (Producers) & Jay, A.; Lynn, J. (Director). (1981). Yes, Minister. The Devil You Know. S02E05.

2.      De Gaulle, Philippe (2008). Apám, De Gaulle. Beszélgetések Michel Tauriackal. Budapest: Európa Könyvkiadó

3.      Esser, Sebastian (2004). Auf der Suche nach einer europäischen Öffentlichkeit: Inhaltsanalyse der Debatte über eine EU-Verfassung in europäischen Tageszeitungen.           Konstanz: Universität Konstanz

4.      Groningen, University of (2020). Groningen Growth and Development Centre. Maddison Project Database 2018.
         Elérhető: 
https://www.rug.nl/ggdc/historicaldevelopment/maddison/releases/maddison-project-database-2018?lang=en (letöltve: 2020. 10. 17.)

5.      Ortega y Gasset, José (2019). A tömegek lázadása. Budapest: Helikon Kiadó

6.      Pitti Zoltán (2003). Versenytársakból útitársak – A teljes jogú EU tagságig vezető út. Európai Tükör, 2003(3), pp. 2-34.

7.      Spengler, Oswald (1994). A Nyugat alkonya I. – Alak és valóság. Budapest: Európa Könyvkiadó

8.      Spengler, Oswald (1994). A Nyugat alkonya II. – Világtörténeti perspektívák. Budapest: Európa Könyvkiadó


A fenti bejegyzés marketingközleménynek minősül, nem a befektetéssel kapcsolatos kutatás függetlenségének előmozdítását célzó jogi követelményeknek megfelelően készült, és nem érinti a befektetéssel kapcsolatos kutatás terjesztését megelőző kereskedésre vonatkozó tiltás.

A fenti cikk sem önállóan, sem egyes részleteiben nem tekinthető pénzügyi eszköz megvásárlására, jegyzésére, eladására, kölcsönzésére, vagy tartására vonatkozó befektetési tanácsadásnak, illetve szerződéskötésre, vagy kötelezettségvállalásra történő rábírásnak, ajánlanak, vagy ajánlati felhívásnak. A cikknek nem célja befektetési döntéshozatali szándék megalapozása, kialakítása, illetve a befektetési döntéshozatal.

A publikációban szereplő információk csak tájékoztató jellegűek, amelyektől a jövőben ténylegesen bekövetkező események lényeges mértékben eltérhetnek. A múltbeli teljesítményből nem lehetséges a jövőbeni hozamra, változásra, illetve teljesítményre vonatkozó megbízható következtetéseket levonni. A cikkben szereplő adatok és információk felhasználása az Ön felelősségére történik, a Random Capital Zrt. azok felhasználásából keletkező esetleges károkért nem vállal felelősséget.

A Random Capital Zrt. fenntartja a jogot, hogy a weboldalon található tartalmakat bármikor módosítsa, átírja.

A Random Capital Zrt. nem garantálja a cikkben található információk pontosságát, hitelességét és teljességét, ugyanis a weboldalon található bejegyzések a weboldal készítésében közreműködő személyek személyes megítélésén alapulnak, továbbá a cikk alapjául szolgáló adatok, információk különböző forrásból származnak, s azok frissítése nem tartozik a Random Capital Zrt. feladatkörei közé. A cikkben szereplő pénzügyi eszközök nem feltétlenül felelnek meg egyes befektetők befektetési céljainak, pénzügyi lehetőségeinek, kockázattűrő képességének. A jelen publikációban foglalt tájékoztató információk nem helyettesítik a pénzügyi eszközökhöz kapcsolódó, kibocsátó(k) által kiadott hivatalos tájékoztatókat, kezelési szabályzatokat, hirdetményeket, ill. a befektetési ügyleteket bemutató ismertetőket, ezért a megalapozott befektetési döntés meghozatalához kiemelten fontos ezek áttanulmányozása, értelmezése. Hangsúlyozandó, hogy mielőtt bármilyen befektetési instrumentumban pozíciót vállal, feltétlenül győződjön meg, hogy megértette-e a piac működését és kockázatát, s az teljes mértékben megfelel saját befektetési céljainak és elvárásainak, kockázatvállaló képességének, ügyleti, ill. pénzügyi eszközökre vonatkozó ismereteinek.

A cikket készítő díjazása semmilyen formában, sem közvetlenül, sem közvetetten nem függ a cikkben szereplő előrejelzéstől, állásponttól.

A fenti publikáció szerzői jogi védelem alatt áll, annak közzététele, harmadik személyek részére történő továbbküldése, átdolgozása vagy bármely más formában történő felhasználása a Random Capital Zrt. előzetes engedélyéhez kötött. A dokumentumban a más szellemi termékekből (grafikonok, adatbázisok, cikkek) való idézés mellett a forrás minden esetben feltüntetésre kerül.

Tájékoztatjuk, hogy a Random Capital Blog weboldaláról esetlegesen más cégek és egyéb szervezetek weboldalára is eljuthat. Az azokon közölt adatok tartalmáért, helyességéért és adatai biztonságáért a Random Capital Zrt. nem vállal felelősséget.