random reggeli
számlanyitás

Simon Bálint

2021-01-14

Mítoszrombolók - 2. rész: Válságban az amerikai álom

Az Egyesült Államokban zajló események az elmúlt hónapokban a világ minden pontján kitüntetett figyelmet élveztek a novemberi elnökválasztás miatt. Gazdasági és politikai értelemben is óriási jelentősége van, hogy ki ülhet a világ vezető gazdasági és katonai hatalmának az elnöki székében a következő négy év során, így azt kell mondanunk, hogy ez a figyelem nemcsak érthető, hanem indokolt is volt.

Az Egyesült Államokban zajló események az elmúlt hónapokban a világ minden pontján kitüntetett figyelmet élveztek a novemberi elnökválasztás miatt. Gazdasági és politikai értelemben is óriási jelentősége van, hogy ki ülhet a világ vezető gazdasági és katonai hatalmának az elnöki székében a következő négy év során, így azt kell mondanunk, hogy ez a figyelem nemcsak érthető, hanem indokolt is volt. A választások eredményeként az amerikai választók leváltották a négy éve politikai kívülállóként meglepetésgyőzelmet arató Donald Trumpot, aki az előző választáson azzal az ígérettel került a Fehér Házba, hogy „újjá naggyá teszi Amerikát.” Utódja, Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok megválasztott 46. elnöke a „csata a nemzet lelkéért” szlogennel kampányolt. A jelszavak hevessége egyáltalán nem azt mutatja, hogy éppen a nyugodtnak mondható éveit élné az amerikai demokrácia. Cikksorozatunk első részében igyekeztünk utána járni, hogy mennyire áll biztos lábakon Európa hanyatlásának mítosza, napjaink európai közéletének egyik untig ismételt közhelye. A második részben átrepülünk a tengerentúlra, hogy szemügyre vegyük az ottani állapotokat, és véleményt alkothassunk arról, mennyiben van igazuk azoknak az utóbbi években egyre erősödő kritikus hangoknak, akik szerint válságban van az amerikai álom.

 

   Közéleti párbeszéd helyett világnézetek harca

Nagymúltú közvéleménykutató intézetek mérései és mértékadó sajtóorgánumok elemzései egyaránt rámutattak arra, hogy az identitáspolitika nagyjából a ’70-es évek végétől datálódó lappangó megjelenésével, majd a 2010-es évekre a politikai közbeszéd előtérbe kerülésével az amerikai társadalom szélsőségesen polarizálttá vált a liberális és a konzervatív értékrend, valamint az ezekhez szorosan kapcsolódó demokrata és republikánus pártszimpátia mentén. Arról már kevesebb szó esik, hogy egyáltalán nem újszerű jelenségről van szó, és hogy az Amerikai Egyesült Államokat történelmének a legnagyobb része során a nagy közéleti viták, valamint az ezek mentén megosztott társadalom jellemezte.

Az okok az angolszász választási rendszerben keresendők. Az 1776-ban a függetlenségi nyilatkozatot aláíró tizenhárom észak-amerikai gyarmat a Brit Birodalomtól való elszakadását mondta ki, a függetlenségi háború kirobbanásakor a lakosság legnagyobb része brit eredetű volt, és ekkorra már kialakultak a brit minták alapján a helyi igényekre szabott politikai intézmények. Az angolszász rendszer legfontosabb jellemzői az egyéni mandátumszerzés és a győztes mindent visz logika, így a jelöltek általában már a jelöltállítás során egymással szemben határozzák meg magukat, és a mandátumszerzést követően is a konfrontatív retorika fenntartásában és a másik fél leuralásában érdekeltek. Megfelelő fékek és ellensúlyok, a hatalmi ágak szétválasztása, valamint a helyi és a központi hatalom kiegyensúlyozott hatáskörmegosztása mellett persze egy ilyen logikájú rendszer akár évszázadokon át hatékonyan tud működni, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya – igaz, összesen 27 különböző kiegészítéssel – de 1789 óta folyamatosan hatályban van.

 

Egy nemzet születése

Az első nagy társadalmi törésvonal már rögtön a függetlenség kivívásakor megjelent. Az alapító atyák a helyi és a központi hatalom hatáskörmegosztása tekintetében két nagy táborra szakadtak: az Alexander Hamilton pénzügyminiszter nevével fémjelzett Föderalista Párt, az erősebb központi hatalom és az ezzel együtt járó komoly hatáskörökkel rendelkező szövetségi kormány mellett foglalt állást, míg a Thomas Jefferson és a James Madison későbbi elnökökhöz köthető Demokrata-Republikánus Párt nem kért az erős központi kormányból, és szélesebb önállósággal rendelkező államok lazább együttműködéseként képzelte el az Unió jövőjét. A hatalmi érdekek mellett már ekkor megjelent az erős világnézeti dimenzió: Hamiltonék a kor mércéjével mérve jóval konzervatívabbnak, míg Jefferson és Madison követői radikálisabbnak számítottak, ennek megfelelően előbbiek a külpolitika brit, utóbbiak pedig a francia orientációját támogatták az ekkor még egyértelműen a világgazdaság centrumának számító Európa politikai viszonyait felkavaró nagy francia forradalom évei alatt. George Washington, az USA első elnöke hivatalosan független volt, azonban a gyakorlatban egyértelműen – és pozíciójából adódóan érthetően – a föderalisták felé húzott, halálával azonban Jefferson követői kerekedtek felül, és a hozzájuk köthető irányzat dominálta az amerikai politikát, egészen az 1861-ben kirobbanó polgárháború előestéjéig.

A napjainkban meghatározó két nagy párt közül a Demokrata Párt 1828-ban alakult meg a korábbi Republikánus-Demokrata Párt bázisán, a Republikánus Párt pedig 1854-ben jött létre a föderalisták szellemi örököseinek támogatásával. Az előzményeket ismerve, és mai szemmel nézve egyaránt érdekes lehet, hogy ekkor a demokraták számítottak a konzervatívabbnak és a republikánusok a progresszívebbnek. A fő törésvonal a két párt között még ekkor is a helyi és a szövetségi kormányok közötti hatalommegosztás kérdésben húzódott: a demokraták a status quo-t védelmezték, a republikánusok pedig ki akarták terjeszteni a szövetségi kormány hatáskörét, ami szerintük egy modern és versenyképes állam feltételét jelentette.

 

Pártok és támogatóik

Létrejöttükkor a két nagy párt támogatói bázisa nagyjából pontosan a fordítottja volt a mainak. A déli államok szavazói fegyelmezetten a demokrata jelöltekre, az északi és a nyugati államok lakói pedig rendre a republikánusokra szavaztak. A szegényebbek és a kevésbé tanultak jellemzően a demokratákat, a jobb módúak és a műveltebbek pedig inkább a republikánusokat támogatták. A vidéki területeken a demokrata, az urbánus részeken a republikánus jelöltek indultak jobb esélyekkel.

A polgárháború lezárását követően az Amerikai Egyesült Államok teljes területén megszűnt a rabszolgaság. Bár a rabszolgaság eltörlésének kérdésben mindkét nagy párt vezetői erősen megosztottak voltak, mivel a rabszolgaság megszüntetésére a republikánus Abraham Lincoln elnöksége alatt került sor, a fekete szavazók kezdetben nagyobb arányban voksoltak a republikánusokra. A bevándorlók többsége azonban már ekkor is a demokratákat részesítette előnyben az urnáknál: a 19. század utolsó, és a 20. század első harmadában a nagy arányú európai bevándorlás volt a jellemző, a jobb élet reményében kevéske vagyonnal érkező ír, német, skandináv, olasz és kelet-európai bevándorlókat pedig a gazdagabb rétegek és az ipari-pénzügyi elit pártjának számító republikánusok nem tudták hatékonyan megszólítani. A Demokrata Párt hatalmas népszerűségre tett szert az ipari munkások körében, az ekkor alakuló szakszervezetek szinte kivétel nélkül a demokratákhoz voltak becsatornázva, választási időszakban pedig gondoskodtak a munkások mozgósításáról.

A polgárháborút követő éveket egészen az 1929-től lezajló nagy gazdasági világválságig a Republikánus Párt határozta meg, az időszak 16 elnökválasztásából 12 republikánus győzelemmel zárult. Hogy Donald Trump „kívülállósága” és „establishment-ellenessége” mennyire nem új jelenség, azt jól mutatja William Jennings Bryan karaktere. Bryan az időszakban háromszor (1896-ban, 1900-ban és 1908-ban) indult el az elnöki székért a Demokrata Párt színeiben, és háromszor szenvedett vereséget republikánus ellenfelétől. Az evolúciótagadó, szélsőségesen populista retorikát folytató politikus olyan meredek ötletekkel állt elő, mint az USA kivonulása a kor pénzügyi rendszerének alapját képező aranystandard-rendszerből, vagy a korszakban a világ minden részén viszonylag magas ipari vámok drasztikus lecsökkentése, hiszen azok véleménye szerint csak a gazdagok és az elit érdekeit szolgálják. Bár nyilvános beszédei korábban soha nem látott tömegeket vonzottak, a korszakban egyértelműen republikánus médiatúlsúly uralkodott, így a nyomtatott sajtóban Bryan ötletei általában nem éppen pozitív kontextusban jelentek meg. Az minden esetre megér egy gondolatkísérletet, hogy hasonló stílussal a politikus az internet és a közösségi média korában meddig juthatott volna.

 

A lehetőségek országa

Amerika egészen a nagy gazdasági világválságig sokak számára egyet jelentett egy jobb élet reményével, ahol kemény munkával, meg persze némi szerencsével előre lehet jutni. Az ország későbbi területe már a brit gyarmati időszakban vonzotta a kor átlagánál jóval képzettebb kivándorlókat, akik elégedetlenek voltak az Európában uralkodó társadalmi viszonyokkal és gazdasági kilátásokkal, így a boldogságot és az önmegvalósítás lehetőségét az Újvilágban keresték. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy lényegében eköré a mítosz köré épült föl a teljes Amerikai Egyesült Államok.

Az első világháborút megelőzően a kor viszonyaihoz képest a világátlagnál érezhetően, de még napjaink Európájához képest is valamivel egalitáriusabb társadalom volt az amerikai: a megtakarítások és befektetések formájában felhalmozott magánvagyonok alig haladták meg 4 év nemzeti jövedelmét, míg a felhalmozott magánvagyonok a kor Európájában a nemzeti jövedelem 7-8-szorosára rúgtak, de még napjaink Európájában is az 5-6-szorosát teszik ki. Ennél is fontosabb, hogy szemben a kor Európájával, az Egyesült Államokban már ekkor létezett egy tulajdonosi középosztály: a vagyoni hierarchiában a társadalom leggazdagabb 10%-át követő középső 40% az összvagyon mintegy 25-35%-át birtokolta, ezzel szemben a kor Európájában a középső 40%-nak mindössze a tőketulajdon 5%-a jutott. Az első világháborút követő években a jövedelmi egyenlőtlenségek többek között a történelem egyik legerősebb bikapiacának köszönhetően gyors ütemben növekedni kezdtek, azonban ennek a folyamatnak hamar gátat szabott az 1929-es tőzsdekrach és az azzal párhuzamosan begyűrűző nagy gazdasági világválság. A gazdasági összeomlás következményei a vagyon tekintetében arányaiban jobban sújtották a jobb módú, gazdagabb rétegeket, akiknek volt befektethető megtakarított jövedelmük, és akik jellemzően a befektetéseik nagyobb részét tartották olyan kockázatosabb pénzügyi aktívákban, mint amilyen a részvény. A válság okozta csökkenés a felhalmozott vagyonokban, és az ezt követő vagyoni átrendeződés azonban még így is csekély mértékűnek volt mondható a két világháborúnak az európai megtakarításokra és befektetésekre gyakorolt hatásaihoz képest.

Természetesen a válság közép- és hosszabb távú következményei már hátrányosabban érintették a kevésbé tehetős rétegeket: a munkanélküliségi ráta meredek emelkedése – mely 1933-ban 24,9%-on tetőzött – főként az ő megélhetésüket veszélyeztette. A tőzsdei összeomláskor hivatalban lévő republikánus Herbert Hoover elnök mindenáron a piacra akarta bízni a válság megoldását, a katasztrofális válsághelyzet és a rohamosan romló életszínvonal miatt azonban az 1932-ben tartott elnökválasztáson a drasztikus állami beavatkozással és válságkezeléssel kampányoló demokrata kihívója, Franklin D. Roosevelt földcsuszamlásszerű győzelmet tudott aratni. A szegényebb társadalmi csoportok – köztük a korábban inkább a republikánusokra szavazó feketék – ezen a választáson egyöntetűen a demokraták jelöltjét támogatták a szavazataikkal. A New Deal kormányzati politika számos jóléti intézkedése mellett Roosevelt első elnöki ciklusa alatt a legmagasabb jövedelmekre vonatkozó adókulcsot 25%-ról 63%-ra emelte. A második ciklusa alatt ugyanez az adókulcs 79%-ra, a harmadik ciklusának a második felére pedig a különböző kiegészítő adókat figyelembe véve 94%-ra emelkedett.

 

I Have a Dream

A második világháborús hadba lépés időpontjakor Amerika már teljesen kilábalt a nagy gazdasági világválság okozta recesszióból, a győztes világháborút követő ’50-es és ’60-as éveket pedig a kiegyensúlyozott növekedés jellemezte. Vásárlóerő-értéken az átlagamerikaira jutó nemzeti össztermék 1951-ben már meghaladta 10 000 dollárt 1990. évi nemzetközi dollárértéken számolva, ez pedig – amennyiben az egy főre jutó GDP-t egy megfelelő indikátornak tekintjük – olyan magas átlagos életszínvonalat eredményezett, melyet Magyarországon a mai napig sem sikerült elérni.

Bár az ’50-es évek az amerikai közéletben szokatlanul csendes időszakot jelentettek, a felszín alatt komoly erjedési folyamatok indultak el: történelmi megfigyelések igazolják, hogy amennyiben az átlagos jólét szintje eléri éves szinten a vásárlóerőértéken mért fejenkénti 10 000 amerikai dollárt – továbbra is 1990. évi nemzetközi dollárértéken számolva – kezdetét veszi egyfajta kulturális átalakulás, amely az intézményi környezettől függően radikálisan átalakítja a társadalmak tekintélyhez és szociális normákhoz való viszonyát. A folyamat 10 000 USD-nál veszi kezdetét, és 13 000 USD-nál már szemmel láthatóan egy másik társadalomról beszélhetünk. Minél merevebbek az örökölt kulturális és politikai intézmények, ez az átalakulás annál látványosabb külsőségek között megy végbe. Az Amerikai Egyesült Államok 1965-ben haladta meg a 13 000 USD egy főre jutó nemzeti össztermék szintjét, és mivel viszonylag merev kulturális intézményeket örökölt – ne feledjük, a függetlenségi nyilatkozatot egy csapat vagyonos keleti parti, angolszász gyökerű protestáns fehér ember írta alá kevesebb mint 200 évvel korábban –, az átalakulás folyamata nagyon is látványosnak bizonyult.

1964-ben a texasi születésű, demokrata Lyndon B. Johnson elnök aláírta azt a polgárjogi törvényt, amely az Egyesült Államok teljes területén betiltotta a faj, bőrszín, nem, felekezet és nemzeti származás alapján történő diszkriminációt, valamint a faji alapú szegregációt. Ennek a jogi aktusnak a történelmi jelentősége azért hatalmas, mert lényegében ekkor mondta ki az Egyesült Államok törvényhozása, hogy egy fekete ember az országban ugyanannyit ér, mint egy fehér. A rabszolgatartó múlttal rendelkező Dél bizonyos területein annyira intenzíven éltek még a faji alapú előítéletek és a konföderációs múlt iránti nosztalgia, hogy a déli fehér lakosság a polgárjogi mozgalom időszakában tömegesen kezdett el átszavazni a Republikánus Pártra – arra a pártra, melynek első választási győzelmet aratott elnökjelöltje az az Abraham Lincoln volt, akinek a vezetésével a polgárháborúban legyőzte az Unió a Konföderációt.

Az ’50-es és a ’60-as évek kulturális átalakulásának hatásai a polgárjogi mozgalom eredményei mellett leginkább a vietnami háború lefolyásában csúcsosodtak ki: az amerikai politikai és gazdasági elit az ország fennállása óta először bizonyult képtelennek rávenni a saját lakosságát, hogy lelkesedjen egy háborúért, és hogy azt a katonái meg akarják nyerni. Az 1950-ben kirobbanó koreai háborúban ez még nehézségek nélkül sikerült nekik, az 1960-as évektől eszkalálódó vietnami háborúban azonban már teljességgel sikertelenek voltak ebben a tekintetben.

Szép új világ

A polgárjogi értelemben kibontakozó egyenlőséggel párhuzamosan az ’50-es évektől kezdődően egészen a ’80-as évek elejéig az Egyesült Államok történetének vagyoni értelemben is az egyik leginkább egalitárius szakaszát élte: a leggazdagabb 10% részesedése a nemzeti jövedelemből a két világháború közötti időszak 50%-áról tartósan 35% alá csökkent. Paul Krugman Nobel-emlékdíjjal kitüntetett közgazdász ezt az időszakot nevezi gyerekkora „szerethető Amerikájának.” Több idősebb választó emlékezetében valószínűleg összekapcsolódnak ezek az évek a fiatalságuk nosztalgiájával is, napjaink aktív politikusai pedig általában erre az időszakra gondolnak, amikor „igazi Amerikáról” beszélnek.

Ennek az időszaknak vetett véget a republikánus Ronald Reagan 1980-tól kezdődő első elnöki ciklusa. Reagan útját az elnökséghez a ’70-es évek olajválságai következtében előállt gazdasági helyzet és az általa kihívott demokrata Carter elnök népszerűtlen külpolitikája kövezte ki: egyszerű megoldásokat ígért a lassuló gazdasági növekedés, a magas infláció és a magas kamatkörnyezet leküzdésére, mindezt jó fellépésének köszönhetően annyira meggyőzően tudta előadni, hogy földcsuszamlásszerű győzelmet aratott az 1979-es elnökválasztáson. A Reagan által meghirdetett, a későbbiekben a konzervatív forradalom nevet kapó gazdasági intézkedéscsomagot a legmagasabb jövedelmi adókulcsok drasztikus csökkentése, a munkajogok területén tapasztalható erős dereguláció, a szociális kiadások átcsoportosítása a védelmi kiadások irányába, és a kínálatoldali – tehát közvetetetten a vállalkozások tulajdonosait támogató – gazdaságpolitikák jellemezték.

A rövid távon a választók nagy többsége számára a gazdaság felpörgetésének köszönhetően népszerű intézkedései azonban a gazdasági egyenlőtlenségek soha korábban nem látott robbanásához vezettek az USA-ban: a 2000-es évekre a leggazdagabb 10% részesedése a nemzeti jövedelemből újra elérte az 50%-ot, és a legvalószínűbb forgatókönyv alapján 2030-ig el fogja érni a 60%-ot. Ez rövidre fordítva annyit jelent, hogy a leggazdagabb 10% többet fog keresni, mint a legszegényebb 90% összesen. Az ilyen súlyos jövedelmi egyenlőtlenségek a megtakarítások és a befektetések logikája miatt – nevezetesen, hogy megtakarítani csak az tud, akinek van miből, befektetni pedig általában a megtakarításokat lehet – még inkább szélsőséges vagyoni egyenlőtlenségekhez vezetnek, a történelmi példák azt mutatják, hogy a magánvagyonok 85-90%-ának koncentrációját tudják eredményezni nagyon rövid idő alatt. A leggazdagabb 10%-hoz kerül a magánvagyonok majdnem egésze, az őket követő középső 40%-nak alig van valamije, a társadalom szegényebb felének pedig gyakorlatilag semmilye sincsen. Reagan a maga nemében igazi modernkori fordított Robin Hood volt: a szegényektől a gazdagokhoz csoportosított át.

 

    A leggazdagabb 1% és az őket követő leggazdagabb 9% elnökjelöltjei

A helyzet persze sokkal összetettebb annál, minthogy az amerikai társadalomban napjainkban tapasztalható vagyoni egyenlőtlenségek rohamos növekedését kizárólag Reagan elnök számlájára írjuk. A Reagan által elsőként képviselt gazdaságpolitikai elveket ugyanis viszonylag rövid idő alatt szinte a teljes tengerentúli elit a magáévá tette, és ez a típusú gazdaságpolitika aközé a kevés ügy közé tartozik, amelyben még az elmúlt években is majdnem teljes kétpárti konszenzus uralkodott. Csak és kizárólag ezért lehetséges, hogy a politikai közbeszédet a 2010-es évek folyamán nem a gazdasági egyenlőtlenségekről alkotott vélemények, hanem identitáspolitikai kérdések tematizálták.

A 2016-os amerikai elnökválasztáson a végül győztes Donald Trump egyik fő üzenete az volt, hogy a washingtoni politikusok elfordultak az átlagemberek problémáitól, és ehelyett inkább marginális kisebbségek számára fontos ügyekkel foglalkoztak: ha visszaemlékezünk, hogy a ’10-es évek első felét mennyire meghatározta az amerikai közbeszédben pl. a gender vagy a túltolt politikai korrektség, akkor nehezen tudunk ebben a kérdésben vitatkozni Trumppal. A Fehér Házba kerülve azonban a hangzatos populista szólamokat leszámítva Trump a valóságban a lehetőségeihez képest nagyon keveset tett azért, hogy a legszegényebb 90% gazdasági helyzete javulni tudjon, sőt, a legtöbb gazdaságpolitikai intézkedése csak beleilleszkedett a Reagan által elindított konzervatív mintázatba.

Joe Biden kampányígéretei között szerepelt a középosztály visszaépítése. Az Egyesült Államok megválasztott elnöke ezt a célt olyan intézkedésekkel kívánja elérni, mint a legmagasabb személyi jövedelmeket terhelő adókulcs 2,6 százalékpontos emelése 39,6%-ra, az évi 1 millió dollárnál többet kereső szupergazdagok tőkejövedelmeinek a munkajövedelmükhöz hasonló megadóztatása, a társasági adókulcs 7 százalékpontos emelése 28%-ra, valamint büntető jellegű adók azoknak az amerikai cégeknek a külföldről származó bevételeire, akik külföldre szervezték ki a termelést. Biden a kampányígéretei között sietett leszögezni, hogy senki sem fog több adót fizetni a megválasztása esetén, aki éves szinten kevesebb mint 400 ezer dollárt (jelenlegi árfolyamra átváltva kevesebb mint havi 10 millió forintot) keres. Bár tény és való, hogy Trump adópolitikai intézkedéseivel szemben a megválasztott elnök nem a leggazdagabb 1%-nak kíván kedvezni, a fentiek alapján semmiképpen sem állítanánk, hogy a középosztály újjáépítéséről, a középső 40% támogatásáról lenne szó. Sokkal inkább láthatjuk azt, hogy Biden a javasolt adópolitikai intézkedésekkel a leggazdagabb 1%-ot követő, kifejezetten jómódú 9%-nak juttatna előnyöket, akiket némi jóindulattal legfeljebb felső-középosztálynak nevezhetünk.

Bár a demokraták megnyerték az elnökválasztást, a Képviselőházban fontos helyeket veszítettek, és csökkent a többségük. Figyelemre méltó, hogy Joe Biden választási győzelmét követően Alexandria Ocasio-Cortez, a Demokrata Párt balszárnyának fiatal üdvöskéje rögtön kritikát fogalmazott meg pártja mérsékelt többségével szemben, és a választásokon való országos áttörés elmaradását az általuk megfogalmazott programon, és a szerinte elavultnak tartott kampánymódszereiken kérte számon. Egy újságírói kérdésre adott válaszában csalódottan felvetette, hogy egy időre szívesen visszavonulna a washingtoni politikától, és inkább a mozgalomépítésre koncentrálna.

Az ilyen kiszólásokra egy napjainkhoz hasonlóan kiélezett helyzetben azért érdemes odafigyelni, mert az amerikai politika legnagyobb átrendeződéseit az 1929-es nagy gazdasági világválságot leszámítva kivétel nélkül pártszakadások indították el. A korábban a Demokrata Párt köreihez tartozó vezető politikusok 1860-ban nem voltak hajlandóak egyetlen jelölt mögött felsorakozni, mert nem tudtak közös nevezőre jutni a rabszolgaság kérdésében. Mivel a demokrata szavazatok felaprózódtak, a választást könnyűszerrel meg tudták nyerni a republikánusok, és véget vetettek a demokraták több évtizede tartó dominanciájának. A déli keménymag ezt követően robbantotta ki a polgárháborút. 1912-ben a republikánusok szakadtak szét, mivel nem tudtak konszenzusra jutni az ipari vámok megemelésével kapcsolatban: Theodore Roosevelt korábbi elnök mérsékelt párttársaival Progresszív Párt néven saját platformot alapított, és az elnökválasztáson külön indult, így ezt a választást könnyűszerrel meg is nyerték a demokraták, megszakítva az évtizedek óta tartó republikánus hegemóniát.

Kép1-1.png
Jövedelmi egyenlőtlenség az Egyesült Államokban, 1910-2010. A leggazdagabb 10% jövedelmeinek részaránya a teljes nemzeti jövedelemben. Forrás: Piketty (2015)
 

Drága egészségügy, nehezen hozzáférhető felsőoktatás

Annak ellenére, hogy az amerikaiak a jövedelmük viszonylag magas részét – több mint 30%-át – fizetik be közvetett vagy közvetlen adók formájában, az európai adófizetőknél jelentősen kevesebb közszolgáltatásra jogosultak. Az USA az OECD országok közül a GDP-jének kiugróan magas részét, 16,4%-át költi egészségügyi szolgáltatásokra, és ennek az összegnek közel a fele az államháztartás terhére valósul meg, a kialakult vegyes finanszírozású modell miatt azonban az amerikai egészségbiztosítási rendszer jelentős terhet ró a kórházi ellátásra szorulókra, és az amerikai társadalom 7,6%-ának – több mint 25 millió embernek – semmilyen egészségbiztosítása sincsen. A magánbiztosítói rendszer az, ami ennyire különösen drágává teszi az amerikai egészségügyet: a helyzet még inkább szembeötlő, hogyha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az USA-nál jóval elöregedőbb társadalommal rendelkező OECD országok is nagyjából GDP arányosan annyi pénzből menedzselik a teljes egészségügyüket, amennyi az amerikai egészségügynek az állami finanszírozású hányada.

A minőségi felsőoktatáshoz való hozzáférés terén hasonlóan rossz a helyzet az Egyesült Államokban. A munkaerőpiacon magasan értékelt, alapítványi finanszírozású egyetemeken átlagosan egy év tandíja 38 873 dollárba kerül, míg a Munkaügyi Statisztikai Hivatal által közzétett adatok alapján 2020 harmadik negyedévében a teljes állásban dolgozó amerikaiak mediánjövedelme évi 51 830 dollár volt. Ez röviden annyit jelent, hogyha a szüleid nem gazdagok, vagy nem rendelkezel olyan különleges intellektuális vagy fizikai képességekkel, hogy ösztöndíjat kapj, akkor nem fogsz jó egyetemre járni. Ha nem szerzel egy jó egyetemen diplomát, akkor pedig jelentősen csökkennek az esélyeid arra, hogy felküzdd magad a jövedelmi hierarchia egy magasabb szintjére. Az amerikai oktatási rendszer ahelyett, hogy a társadalmi mobilitást szolgálná, az egyenlőtlenségek újratermelődését segíti elő. A felsőoktatáshoz való hozzáférés problémáját nem oldja meg a diákhitel, hiszen ez a pénzügyi konstrukció a diplomaszerzést csak erősen regresszívvé teszi.

Az egészségügyhöz és az oktatáshoz való hozzáférés tekintetében fennálló egyenlőtlenségek mérséklésével vagy felszámolásával hagyományosan egyik nagy párt fősodorbeli politikusai sem foglalkoznak, sőt, a befolyásos republikánusok jellemzően az ezeken a területeken a korábbiakban már elért progresszió felszámolására törekednek. Az egyenlőtlenségek felszámolásával kapcsolatban határozott álláspontot egyedül a Demokrata Párt balszárnya képvisel, azonban az innen érkező elnökjelöltek – például Bernie Sanders 2016-ban és 2020-ban, vagy Elizabeth Warren 2020-ban – nem tudták megszerezni sem a pártelit, sem a társadalom széles rétegeinek a támogatását, és már az előválasztásokon kiestek a versenyből.

Felébredés az amerikai álomból

Thomas Piketty francia sztárközgazdász ír arról A tőke a 21. században című sikerkönyvének zárófejezetében, hogy a közgazdasági elméletek megalkotása során „mégis csak a történelmi tapasztalat a legfontosabb ismeretforrásunk”. A cikkben az amerikai társadalomfejlődés és politikatörténet bemutatását e gondolat által vezérelve éreztem szükségesnek. A legutóbbi választás kapcsán ugyanis a hazai és a külföldi sajtóban megjelenő publicisztikai vagy elemző munkák legnagyobb része az utóbbi néhány év történéseire összpontosított, és azok alapján próbálta megfejteni korunk amerikai valóságát. A leginkább átfogó elemzések is legfeljebb a polgárjogi mozgalom évtizedéig tekintettek vissza, és vontak párhuzamot az idén májusban újra kirobbanó Black Lives Matter tüntetésekkel. Úgy gondolom, hogy az ezt a fajta alaposságot nélkülöző megközelítés alkalmatlan arra, hogy a történelem irányára vonatkozó következtetéseket vonjon le. Az éppen divatos társadalomtudományi elméleteknek a valóságra való minden kritikát nélkülöző alkalmazása vagy a popkultúra extrapolálása gyakran helytelen következtetésekre vezet: ha visszaemlékezünk, a hazai sajtó egy jelentős része így járt el négy éve, amikor a népszerű hírportálok főoldalain azt hangoztatta, hogy az amerikai elnökválasztást Hillary Clintonnak kell megnyernie.

Úgy tűnik, hogy az egyenlőtlenségek 1980-as évektől tapasztalt rohamos növekedése következtében mára már válságba került az amerikai álom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az amerikaiak hajlandóak volnának tudomásul venni a valóságot: az amerikai nemzeti mítosz arra az alapzatra épült, hogy kemény munkával és egy kis szerencsével bárki meg tudja magát valósítani az Egyesült Államokban, az ehhez hasonló központi gondolatokat pedig a társadalmak nagyon nehezen tudják elengedni. A szabadság és az egyenlőség elve egyszerre csak egymás rovására valósíthatóak meg, és mivel az USA megszületésének időszakában és az azt követő évtizedekben jóval hangsúlyosabb volt a szabadság ideája, társadalmi szinten is mélyebben bevésődött. A hidegháború időszakában a korábbiakban egyszerűen csak nem-amerikai egyenlőségpárti gondolatok egyenesen Amerika-ellenes gondolatokká váltak, önmagukban azért, mert a rivális szovjet típusú kommunizmus elviekben az egyenlőséget kívánta megvalósítani.

Ezek a gátló mechanizmusok mind akadályozzák a felébredést az amerikai álomból. Kényelmesebb azt hinni, hogy a kemény munka és a kitartás mindenkit a kertvárosokba repíthet, mint az ’50-es vagy a ’60-as években. Pedig a valóságban az Amerikai Egyesült Államok éppen egy szélsőségesen egyenlőtlen társadalom felé halad, ahol az örökölt vagyon nagyon nagy mértékben meghatározza az egyén életútját. A legvalószínűbb előrejelzések alapján Amerika a társadalom szerkezetét tekintve tíz év múlva a leginkább az 1910-es évek Európájára fog hasonlítani, a méltóságos urak és a nagyságos asszonyok Európájára, ahol egy szűk elit a társadalom többi részétől elszigetelve mértéktelen luxusban él, és ahol az örökölt vagyonok járadéka meghaladja a tanulással és munkával egy életpálya alatt elérhető jövedelmet. Az ismeretlen földre kivándorló puritánok, vagy az új kontinenst elsőként átszelő pionírok valószínűleg nem egy ilyen társadalomról álmodtak.

 

 

 

Források:

1.      Biden & Harris (2020). Joe’s Vision. A Tale of Two Tax Policies: Trump Rewards Wealth, Biden Rewards Work.
Elérhető:
https://joebiden.com/two-tax-policies/ (letöltve: 2020. 11. 22.)

2.      Bridgestock, Laura (2019, May 17). How Much Does it Cost to Study in the US? Top Universities. Elérhető: https://www.topuniversities.com/student-info/student-finance/how-much-does-it-cost-study-us (letöltve: 2020. 11. 22.)

3.      Groningen, University of (2020). Groningen Growth and Development Centre. Maddison Project Database 2018. Elérhető: https://www.rug.nl/ggdc/historicaldevelopment/maddison/releases/maddison-project-database-2018?lang=en (letöltve: 2020. 10. 17.)

4.      Herndon, Astead W. (2020, November 7). Alexandria Ocasio-Cortez on Biden’s Win, House Losses and What’s Next for the Left. The New York Times. Politics.  Elérhető: https://www.nytimes.com/2020/11/07/us/politics/aoc-biden-progressives.html?referringSource=articleShare (letöltve: 2020. 11. 23.)

5.      Krugman, Paul (2009). The Conscience of a Liberal. New York: W. W. Norton

6.      Piketty, Thomas (2015). A tőke a 21. században. Budapest: Kossuth Kiadó

7.      U.S. Bureau of Labor Statistics (2020). Usual Weekly Earnings of Wage and Salary Workers. Third Quarter 2020. Elérhető: https://www.bls.gov/news.release/pdf/wkyeng.pdf (letöltve: 2020. 11. 23.)

8.      Vox (2017, November 30). The real reason American health care is so expensive. [videófájl] Elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=tNla9nyRMmQ&ab_channel=Vox

(letöltve: 2020. 11. 22.)


A fenti bejegyzés marketingközleménynek minősül, nem a befektetéssel kapcsolatos kutatás függetlenségének előmozdítását célzó jogi követelményeknek megfelelően készült, és nem érinti a befektetéssel kapcsolatos kutatás terjesztését megelőző kereskedésre vonatkozó tiltás.

A fenti cikk sem önállóan, sem egyes részleteiben nem tekinthető pénzügyi eszköz megvásárlására, jegyzésére, eladására, kölcsönzésére, vagy tartására vonatkozó befektetési tanácsadásnak, illetve szerződéskötésre, vagy kötelezettségvállalásra történő rábírásnak, ajánlanak, vagy ajánlati felhívásnak. A cikknek nem célja befektetési döntéshozatali szándék megalapozása, kialakítása, illetve a befektetési döntéshozatal.

A publikációban szereplő információk csak tájékoztató jellegűek, amelyektől a jövőben ténylegesen bekövetkező események lényeges mértékben eltérhetnek. A múltbeli teljesítményből nem lehetséges a jövőbeni hozamra, változásra, illetve teljesítményre vonatkozó megbízható következtetéseket levonni. A cikkben szereplő adatok és információk felhasználása az Ön felelősségére történik, a Random Capital Zrt. azok felhasználásából keletkező esetleges károkért nem vállal felelősséget.

A Random Capital Zrt. fenntartja a jogot, hogy a weboldalon található tartalmakat bármikor módosítsa, átírja.

A Random Capital Zrt. nem garantálja a cikkben található információk pontosságát, hitelességét és teljességét, ugyanis a weboldalon található bejegyzések a weboldal készítésében közreműködő személyek személyes megítélésén alapulnak, továbbá a cikk alapjául szolgáló adatok, információk különböző forrásból származnak, s azok frissítése nem tartozik a Random Capital Zrt. feladatkörei közé. A cikkben szereplő pénzügyi eszközök nem feltétlenül felelnek meg egyes befektetők befektetési céljainak, pénzügyi lehetőségeinek, kockázattűrő képességének. A jelen publikációban foglalt tájékoztató információk nem helyettesítik a pénzügyi eszközökhöz kapcsolódó, kibocsátó(k) által kiadott hivatalos tájékoztatókat, kezelési szabályzatokat, hirdetményeket, ill. a befektetési ügyleteket bemutató ismertetőket, ezért a megalapozott befektetési döntés meghozatalához kiemelten fontos ezek áttanulmányozása, értelmezése. Hangsúlyozandó, hogy mielőtt bármilyen befektetési instrumentumban pozíciót vállal, feltétlenül győződjön meg, hogy megértette-e a piac működését és kockázatát, s az teljes mértékben megfelel saját befektetési céljainak és elvárásainak, kockázatvállaló képességének, ügyleti, ill. pénzügyi eszközökre vonatkozó ismereteinek.

A cikket készítő díjazása semmilyen formában, sem közvetlenül, sem közvetetten nem függ a cikkben szereplő előrejelzéstől, állásponttól.

A fenti publikáció szerzői jogi védelem alatt áll, annak közzététele, harmadik személyek részére történő továbbküldése, átdolgozása vagy bármely más formában történő felhasználása a Random Capital Zrt. előzetes engedélyéhez kötött. A dokumentumban a más szellemi termékekből (grafikonok, adatbázisok, cikkek) való idézés mellett a forrás minden esetben feltüntetésre kerül.

Tájékoztatjuk, hogy a Random Capital Blog weboldaláról esetlegesen más cégek és egyéb szervezetek weboldalára is eljuthat. Az azokon közölt adatok tartalmáért, helyességéért és adatai biztonságáért a Random Capital Zrt. nem vállal felelősséget.